Miután az előző bejegyzésemben eljutottam a kisműtét kitárgyalásáig, így nem marad más hátra, mint a szalagpótlás előtti és aznapi események.

Mivel a kisműtét után lelkiismeretesen végeztem a gyógytornát, varratszedés után pedig a szobabiciklizést és biciklizést is, illetve ezeken kívül viszonylag kímélő életmódot folytattam, kitűnő állapotban volt a térdem. Erről a Doktor Úr is szeretett volna megbizonyosodni, így október 21-én még Vecsésen volt jelenésem egy viziten. Szerencsére Ő is megerősítette a felvetésemet, így nem volt akadálya a műtétnek. 

Persze a műtét előtt ezúttal is voltak tennivalók: mellkas röntgen, EKG, labor és vércsoport meghatározás, emellett a mankó, vérhígító injekció, fásli és a Genu Syncro 2100 névre hallgató térdrögzítő kiváltása receptre. 

Miután minden meglett, így izgatottan és feszültem vártam a napok telését. Péntekig lassan teltek a napok, utána viszont a barátnőmnek, barátoknak és a családomnak köszönhetően nem volt alkalmam unatkozni. Ezúton is köszönöm nekik a támogatásukat!

...és így érkezett el október 27. Mivel 26-án nem lehetett befeküdni a hosszú hétvége miatt a tatai Kastélypark Klinikára, így aznap hajnalban indultunk el... Ha ehhez hozzávesszük, hogy nem sokat aludtam, illetve éjféltől tiltva volt az evés és ivás is, így kellően fáradt és enervált voltam. 

Miután odaértünk 7 óra után pár perccel a Klinikához, a recepcióhoz fáradtunk, ahol leadtam a leleteimet, majd következhetett a találkozás az altatóorvossal, aki elmondta az altatás és a gerincérzéstelenítés előnyeit és hátrányait is. Végül az altatás mellett döntöttem. Azt mondták, hogy a műtét után rögtön érzem majd a fájdalmakat, de úgy voltam vele, hogy inkább ez, mint esetlegesen a katéter, illetve az, hogy mozdulatlanul feküdjek órákig az ágyban...

A döntés után felkísértek a szobámba, ami nagyon korrekt volt. Wifi, tv, mosdó, távirányítóval állítható ágy, nővérhívó és kiváló kilátás jellemezte. Miután kipakoltunk a táskámból (túl sok ruhát vittem, felesleges. 1-2 póló, 1-2 alsógatya, hazafelé mackónadrág, másra nagyon úgyse lesz szüksége az embernek...) aláírtam néhány beleegyező nyilatkozatot, majd jött a nővér, hogy menjek el a mosdóba, intézzem el a dolgaimat, aztán vegyek be egy gyógyszert és feküdjek be az ágyba. Eközben a szülőknek el kellett hagyniuk már a szobát. Megjártam a mosdót, bekaptam a tablettát, aztán éppen be akartam feküdni az ágyba, amikor bejöttek a szobába, hogy mehetünk a műtőbe. Így utólag belegondolva örülök, hogy velem kezdtek, viszont akkor kicsit be voltam csokizva. 

Feltoltak a műtő előtti várakozóba, leborotválták a lábamat, a Doktor Úr ismét megnézte a térdemet, majd betoltak a műtőbe. 1-2 mondat beszélgetés után pedig már aludtam is...

...a következő emlékképem pedig az, hogy irtózatosan remegek, megérkezett a szobatársam, illetve a szüleim is a szobában ültek. Miután a remegés megszűnt, sikerült felfogni, hogy átestem a műtéten, így lecsekkoltam a lábam, ami combtól bokáig be volt kötve, rajta a térdrögzítővel, illetve a bokámnál láttam egy szép kis cső kivezetését, amiben piros színű folyadék távozott egy kis edénybe. Olyan óriási fájdalmaim nem voltak, bár az ágyban való mozgolódás elég nehézkesen ment. Pár órával később kaptam egy kancsó meleg teát, majd délután 6 órakor jött a vacsora, illetve az első vérhígító injekció is. Felvágott, ropogós kenyér, sajt, vaj, puding, paradicsom. Jól esett nagyon, képeket majd a következő bejegyzésben csatolok. Lefekvés előtt azért a biztonság kedvéért kértem egy fájdalomcsillapítót, de sokat nem segített. Na nem azért, mert komoly fájdalmaim lettek volna, szimplán csak nem tudok háton aludni...